Eddigi éveimben, hosszú éveken át természetes volt, hogy újra és újra eljön a tél, majd a tél után a tavasz, aztán a nyár. Nyár után az ősz, majd újra a tél. A természet újjászületik és meghal, és ebben a körforgásban, ennek a körforgásnak a részeként, mi is, a mi energiáink is változnak, elmúlnak és újjáalakulnak.

Számomra a nyár volt a beteljesülés, a pihenés és szabadság ideje, a csúcspont, amire vágytam, ami felé haladtam.

Mostanában sok időt töltök távol, máshol, ahol a természet körforgása más minta szerint halad. És azt veszem észre, hogy lassan, nagyon lassan tanulom és engedem át magam ennek az új ritmusnak.

Sokáig csak újra és újra vártam a nyarat, ami nem jött el. Ezt a beteljesületlen várakozást hurcoltam magammal, elzárva magam attól, amit a természet itt tud adni, másképpen, máshogyan.

Lassan észrevettem, megláttam az ősz varázsát. Az aranyló napsugarak finom, bölcs, nyugodt fényét és melegét, ami olyan más, mint a harsány, tündöklő, szenvedélyes nyári nap ereje. A színek sokaságát és melegét. A lassulás, megengedés békéjét.

Megláttam a tél szürkeségében előbukkanó virágok színes pompáját és varázsát. Az újjászülető élet erejét, mely a hidegben és szürkeségben is töretlen.

A lassan érkező tavasz örömét, a sötétség mögött megbúvó fény bölcsességét.

És a nyár kíméletességét és eleganciáját.

És ahogyan lassan egyre több mindent veszek észre, észreveszem azt is, ahogyan a bennem élő várakozás oly könnyen elvakít és elfedi azt, ami itt erőt ad. Hálás vagyok ezért a figyelmeztetésért és ezért az erőért, aminek ha megadom magam, maga mutatja az utat.

Share This