A sportolók és az eredmény szorosan összefonódó fogalmak. Az eredmény ugyanis a kijelzőn nyilvánvalóan és kitörölhetetlenül megjelenik az adott verseny után. És az eredménytől függően „megy a mennybe, vagy a pokolba” a sportoló és a körülötte lévő egész stáb.
Ebben a közegben engem (úgyis, mint sportpszichológust, és mint coachot) egyre inkább foglalkoztatni kezdett az a kérdés: hogyan is hat rám az ügyfelem eredményessége?
Persze az eszemmel rögtön megadtam a választ: az értékelés központjának bennem kell lennie, én látok rá arra (folyamatos önértékelés és szupervízió révén), hogy mit tettem a kapcsolatért, mennyire felelt meg a munkám a szakma elvárásainak.
Továbbá az idő dimenzió is árnyalja a kérdést, hiszen előfordulhat, hogy a munkánk csak később hozza meg gyümölcsét.
Az ész érvek azonban nem váltak teljes meggyőződéssé. Ezért elkezdtem vizsgálni magam, hogy mit érzek egyes esetekben. Hogyan hatott rám, amikor az egyik válogatott csapat, akivel dolgoztam olyan eredményt ért el, amire sok-sok éve nem volt példa Magyarországon az adott sportágban, vagy a coachee arról számolt be, hogy sikeresen vett egy akadályt?
Jó érzés, nagyon jó, de rájöttem, hogy alapvetően nem hagyom, hogy hassanak rám a pozitív eredmények, hiszen „ezt az ügyfél vitte végig”, „én csak egy voltam a stábból”. Ellenben ha „veszítenek”, akkor hajlamos vagyok magamra húzni a problémát, biztos rajtam múlt a dolog.
Tehát az én esetemben az eredmény még mindig hat arra, én hogyan értékelem a saját teljesítményemet. És a sport világában ez még erőteljesebben jelentkezik, hiszen nekünk, magyaroknak csak a dobogós helyek számítanak.
Egyedül vagyok ezzel? Rátok hogyan hat az eredmény, amit az ügyfél elér a folyamatban?