Szeretem a munkám. Karrierem első felében, az egyetem után 3 évente váltottam nem hogy munkahelyet, de szakmát is (mire jó a több diploma?). Coachként immár hét éve dolgozom, túl ezer ügyfél-órán, és az egyhangúságnak még a szele sem érintett meg. Minden nap, minden ülés új helyzet, új energiák és gondolatok. Saját magam számára is tanulások, felismerések, megértések.
Könnyű? Kívülről nézve mindenképp. Ahogy kamaszodó lányom épp pár napja mondta, hogy ő is coach lesz: csak okosan néz, hümmög néha, rajzolgat a füzetébe és hazaviszi a sok lét. Csábító szakma. De Szakma. Nagybetűvel. Minél beljebb kerül az ember, annál inkább rájön, mennyi tanulást, önismeretet, fegyelmet és alázatot követel az embertől. Néha egyre mélyebben a nyúl üregében, néha egyre magasabban a szivárványhídon, de nincs megállás.
Talán mégis? Ma épp egy újabb irigylésre méltó helyzetben voltam: az októberi napsütésben sétáltunk az ügyfelemmel, egyik parkból a másikba. Egyik érzésből a másikba, egyik gondolatból és tervből a másikba. Oldalt pillantottam, majd visszafordítottam a fejem, és arra gondoltam, nem jól láttam, amit láttam, mert nem logikus. Néhány másodperces késéssel tudatosult bennem, hogy az irodaházak között a fűben tényleg nyugágyak sorakoznak. (E gondolatmenet jó alkalmat teremtett a megszokásaink és tapasztalalatink alkotta bemerevült keretek és a nyitottság fontosságának megvitatására, ami épp egyik témánk volt…)
Ha már kizökkentettek minket a séta-köreinkből ezek a csíkok, leültünk és ott folytattuk a beszélgetést. Más keretek, kerevetek. Kérdőjelek, felismerések. Ihlet és inspiráció. A napsütésben ülve, hátradőlve, nyugalomban – megállt az idő. A munkahelyi váltás, az új pozíció kapcsán érzett stressz és nyűg nem találta a helyét a nyugágyban, ebben az új, térből és időből kiszakított valóságban. Mert ki hallott már nyűgágyról?
A csíkos nyugágyak tényleg ott vannak. Tessék helyet foglalni! Akár minden nap. Nyűgtelenítő mellékhatás előfordulhat.