Megjelent a Magyar Coachszemle legfrissebb, Önmegvalósítás témájú számában
Van egy papírdarab a táskámban. Gyűrött, foltos, széle szakadozott, fél A4-es.
Tizenkét éve írtam, puha ceruzával, kézírással. Egy tréningcégnél kezdtem dolgozni, és kiképeztek. A feladat az volt, hogy írjam meg az ötéves jövőképemet. Ekkora hülyeséget – gondoltam. Aztán beleengedtem magam, mégiscsak a munkahelyemen kérték, s merészet álmodtam: gyerekeket, családot, kertes házat, jól menő üzletet, visszatérő, elégedett ügyfeleket.
Akkor ez azért elég messze volt a realitástól. A barátnőmmel éltem egy belvárosi földszinti lakásban, majdnem pályakezdőként, néhány év tanácsadói háttérrel.
A barátnőből feleség lett, három gyerek apja vagyok, kertes házban élünk egy szép kerületben, és gyakorlatilag nem kell nyomulva értékesítenem a szolgáltatásomat, hanem sokszor a régi jó ügyfelem keres meg, hogy mire van szüksége, és a szükségére milyen megoldások vannak.
Önmegvalósítottam? A fenét! Voltak vágyaim, álmaim, amit követtem. Csináltam a dolgomat. Általában olyat, amit szerettem, néha olyat, amit nem szerettem, de a kötelességtudatom miatt azt is jól megcsináltam. S most is vannak vágyaim, álmaim, amiket szeretnék megvalósítani.
A kertben álmodtam egy fapallót a diófa alá, asztallal, székekkel, ahová le lehet ücsörögni anélkül, hogy billegne az asztal. Ahol majd a legnagyobb lányommal évekkel később el fogjuk szippantani az első cigit, amikor érdeklődni fog az ilyen iránt. Ahol a vendégeimet megkínálhatom azzal a pálinkával, amit a tőle tíz méterre növő körtefa terem. Annyira rákattantam a fapallóra, hogy láttam magam előtt, amikor még kész sem volt. Lerajzoltam, hogy a feleség is lássa, amit én látok. Aztán megvettem a faanyagot, és most ott van. Megálmodtam, létrehoztam, és most VAN. És ez elégedettséggel tölt el.
Cégalapítás?! Jó dolgom volt nekem alkalmazottként is. Jól kerestem, többé-kevésbé érdekes munkám volt, jó fej munkatársakkal. És ami a legjobb volt: elmentem úgy Horvátországba nyaralni, hogy közben megkerestem a nyaralás jelentős részét, fizetett szabadság formájában. Mégis szerettem volna valami mást. Vágytam a függetlenségre, szabad, rugalmas beosztásra, játékosságra, sok-sok tanulásra, nyereségre, amit magamnak termelek, nem más fölöz le a munkám után. És akkor megalapítottam az első cégemet. Többen bolondnak néztek, hogy otthagyom a biztos, jól fizető állást. Apám évekkel később is kérdezte, mikor lesz “rendes” munkám. Az első években voltak is anyagilag húzós időszakok. Egy idő után már nem mentünk el a horvátokhoz sem.
Viszont nagyon élveztem, amit csináltam. Rengeteget tanultam belőle, és tanulok most is. Az emberekről, az emberekkel való együttélésről. S most már egész jól érzem magam köztük, vannak tartalmas, emberi kapcsolataim, és egyre jobban megy a saját határaim tartása. És ez önbizalommal, erővel tölt el.
Megszületett az első gyerek is. Rugalmas beosztásom miatt ott lehettem a kicsivel és a feleséggel megélni a pelenkázást, a szuszogó melegséget, a tétova totyogást, az éjszakai felkeléseket. Önmegvalósítottam? Fenét! Erős a biztonságigényem, és a családomban ezt megtaláltam. Ez csak valami mély, ősi, állati ösztönös dolog. Követtem az ösztöneimet.
Akkor is, amikor a gyerekek megfogantak. Akkor is, amikor rebellis módon otthon szültünk.
S a világról, a szabályokról alkotott képem új alapokra helyeződött, és az emberi szabadság, a választás szabadsága oly fontos lett számomra. Nem gondoltam én önmegvalósításra. Csináltam, amit szerettem, amiben hittem.
S örömmel tölt el, hogy megélhetem saját magamban, hogy amit tudtam, megtettem.
Aztán amikor elkezdtünk újra járni a horvátokhoz, elkezdett zavarni, hogy nem elég, hogy a nyaralást fizetem, még bevételem sincs. Így duplán költséggel jár a kirándulás. Ekkor kezdett el nagyon foglalkoztatni, hogy valami olyan dolgot kellene kitalálni, ami akkor is jövedelmet termel, amikor én a kétszemélyes haltálat bontogatom a parti vendéglőben.
A képzés szervezés az első lépése volt ennek.
Amikor hosszas saját coaching során abban is megerősödtem, hogy az operatív igazgatás stresszes, intenzív munkáját nem nekem kell csinálni, hanem felveszünk egy embert, aki mellett a tulajdonosi döntést gyakoroljuk és szakmai munkára, kapcsolatépítésre fókuszálhatok – na ez egy újabb fontos mérföldkő volt. Nem akartam én önmegvalósítani, csak zavartak a stressz miatt álmatlansággal töltött éjszakák, szerettem volna jól élni, a családomról gondoskodni, megengedni magamnak a jó ételeket, szép dolgokat.
A kertes házam története? Ahol házat keresgéltünk, méregdrága, hatalmas ingatlanokat lehet főleg találni. Összefutottunk viszont egy másik, hasonló terveket szövögető családdal, akikkel közösen megvettünk egy ilyen ingatlant, és a harminclakásos belvárosi társasházból tulajdonképpen egy kétlakásos kertes házba költöztünk. Természetesen mindenki óvott ettől, meg a konfliktusoktól.
S nahát, tényleg vannak konfliktusok. Igazuk volt! Viszont egyre jobban megtanuljuk ezeket megbeszélni. Az idei összejövetelünkön már gyomorgörcs nélkül, a játszmákon ott helyben mulatva sikerült a jelenben lennünk. S megerősített, hogy nem futottunk el a helyzet elől. A példa pedig megy tovább: a lányom, amikor az iskolából hazajött meséli, hogy a sokszemélyes hintán hintázott, amikor felült mellé az osztály “rosszfiúja”. Ő pedig ott maradt, benne a helyzetben.
És ez erősítette önbizalmát.
A történeteket végigolvasva látok azért pár fontos szálat. Az egyik, hogy „nem vagyok normális”. Sok olyat elkövettem,amit a társadalom kilencven százaléka nem csinálna meg. A másik, hogy valamit megálmodtam, az létrejött, és most van. Ez az én
szentháromságom. Ez maga a teremtés!
Isten így formált minket a maga képmására, hogy képesek vagyunk teremteni. És a teremtés nem áll meg!
Lesz még egy dombházam a Pilis tövében, kivisszük a képzésünket a Közel-Keletre, táncolni fogok a gyerekeim esküvőjén, és továbbra is átúszom a Balatont háromévenként, szeretnék egy új fáskamrát.